MÁRAI SÁNDOR: Krúdy
Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.
Mikor regényt írtam a varázskörről, mely személye és műve titkát magába zárja, sűrűn eljártam Óbudára, fölkerestem élete utolsó éveinek színhelyét. Óbudának ma sincsen közvetlen köze Budapesthez. Külön erkölcse van, légköre, életformái. Az emberek itt még valódi, évszázados, gondosan pincézett és fedett, gyakran tatarozott, sárgára mázolt földszintes házakban laknak, mindenkinek van pincéje, ahol káposztát gyalul és bort fejt, s az őslakosok fütyülnek mindenfajta romantikára. Csak a Tabánból, Vizivárosból kikopott lumpok keresik még itt is a romantikát, s az álírók, akik azt hiszik, hogy a világ alkalmazkodik érzelgős hangulataikhoz. Az óbudai ember terebélyesen él, s tudja helyét az életben. Ez a költő úgy menekült e vaskos valóságba, mint a világtól megriadt gyermek a szülői ház bizalmasságába. Éjjel, ha megtért a városból, a kártyások, a bormérések, a szerkesztőségek világából, betért az óbudai kávéházba, megivott néhány üveg sört, elnézte a biliárdozó zsokékat vagy a bajvívó dögönyözőket, aztán hazament a földszintes Templom utcai házba. Itt élt, oly egyedül, mint a szentek és a költők. Fia egyszer ezt mondta ez egyedüllétről.
- A papa oly magányos volt a végén, mint Beethoven.
Ebben a magányban, mely sűrű volt, és szenvedély, vágy nem tudta már megzavarni, mindent tudott a világról, mint a nemes fenevadak a barlangban. Mindent tudott a magyarok szokásairól, Árpádtól napjainkig. Tudta, ki az új díva a városban, melyik költő hazudik műveiben és a kávéházban, ki az új gazdag ember, s miféle haszontalanságra és hiúságra költötte el vagyonát és világi hitelét a tegnap valamelyik ködlovagja. Mindent tudott, egy frakkja volt, két sötét ruhája, tizenöt inge, néhány Jókai-regénye. Az irodalomról is tudott mindent, de erről nem szeretett beszélni. Az ember, ha szemérmes és nemes anyagból való, nem szívesen beszél arról, ami igazán fontos számára.
A nagyközönség tudatában úgy élt, mint a hangulatok mélyhegedűse, különc író, kinek nincsen köze semmiféle divathoz. Életében nem volt soha különösebben népszerű. Csak az írók szektája becsülte, s az a néhány olvasó, aki annyira ért a betűhöz, mint az írók közül is kevesen. Ez a szekta áhítattal olvasott mindent sort, mely a magányos író műhelyéből napvilágra került. Lila tintával írt, sűrűn rótt, apró betűkkel. Kézírása szabályos volt, semmi sem árulta el a külzeten a műgondot és viaskodást, mellyel e sorok készültek. Halála után rövid időn át a mély csönd ködfüggönye fedte el nevét és művét. E csöndön át, kezdetben bátortalanul, később mind tisztább, erősebb szólammal hallatszott át művének zenéje. Mert ez az irály teljesen zenei, szólamok vonulnak át a lazán összefűzött történeteken. E szólamok makacs és öntudatos ismétlődéssel hangzanak fel művében. Megdöbbentően tudatos író volt. Tudta, hogy az irodalom mindenekfölött égi üzenet. A valóságot feldolgozzák és hűségesen kifejezik a statisztikusok is. S éppen ez az író, aki talán minden kortársnál többet, kegyetlenebbet és megbízhatóbbat tudott az emberi élet valóságáról, a téveszmékről, melyek gyilkos kórnál is hatékonyabban pusztítják az emberek életét, a szerelemről és fönségről, az ételekről és a pénzről, a magyar tájakról és a magyar lakóházak titkos szokásairól, a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok, rácok életformáiról, éppen ez az író tudta azt is, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei mögött. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világűrben. Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a test minden szomorú, nyomorú és fönséges titkát egy öreg műtősnő bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májaskolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól.
Nyissuk fel valamelyik könyvét, s engedjük, hogy átjárja eszméletünket ez a szünet nélkül áradó, az eszmélet és emlékezés titkos műhelyéből elapadás nélkül sugárzó szólam. Hősei legtöbbször oly révedező, messzire tekintő arckifejezéssel lépnek elénk, mintha máshová figyelnének. Lagziról beszélnek, ételekről, ünnepekről, a hétköznapok feladatairól, de tekintetük olyan, mintha szívükben eljegyezték volna magukat egy emlékkel, melynek varázsától nem tudnak többé szabadulni. Krúdy minden regényhőse titkot őriz szívében. Nem ismerek írót, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzékelte volna a valóságot, mint ő, s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényeinek érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma fölött. Hősei állandóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két vendéglő vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük egyetlen, igaz tartalma. Két világ között vonulnak, s szívesen bámulják rokonhajlamú égi társaik, a vadludak vándorútját az őszi égen. Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog vagy az álmok ködfogatán. Borízű hangon kérnek az út menti fogadóban vörös bort és fejsajtot a csaplárosnétól, de zsebükben és szívükben elérhetetlen úticélok titkos menetrendjét őrizgetik. Dörmögve bandukolnak az élet és a halál két partja között, oly magányosan, oly messzire néző pillantással, ahogy csak a jellemes emberek tudnak egy emlék után nézni.
A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ő, de senki nem oldotta fel olyan tudatosan mélyebb, zenei értelemben, mint ez a költő, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták meg. Most megszólal, és csend lesz szava nyomán. Az élet zsivaja elhal. Valahol magyarul beszélnek, egy nő halkan mond valamit, egy utcát látunk, a tücskök zenéjét halljuk. Egy férfi felel, s megkezdődött a varázslat. Üljünk csendesen, figyeljünk.
Krúdy posztumusz, újonnan kiadott könyvét olvasom, Szindbád megtérését. Hasalva olvasom, csillogó szemmel, mint kamaszkoromban Jókait.
A halottak mostanában sokat és jól írnak. Divatos szerzőnk Kosztolányi. De Tolsztojt is kapkodják. Krúdynak még nincs itt az ideje. Inkább csak az ínyencek olvassák. Az olvasók nagy többsége még nem fedezte fel ezt a kincsesbányát, nem ismeri e nagy-nagy művészt, ezt a csodálatos bőségű, gazdagságú és nemességű magyar írót, akihez fogható a világirodalomban is kevés akad csak. Vannak nagyobb lélegzetű írók, hősiesebbek - bár egyre inkább hiszem, hogy az irodalmi hősiesség nem a mondanivaló heroizmusán, hanem a megmunkálás minőségén múlik -, vannak műveltebbek. De gazdagabb egy sincsen.
Olvasom Szindbád kalandjait, percenként fölnevetek és elérzékenyülök. Itt az ideje, hogy Krúdyt kiemelje egy avatott kéz abból az anekdotikus mondakörből, melyet személye köré vontak kortársai, az írók, nők, zsokék, pincérek, mondavilágának lézengő árnyalakjai. Már-már úgy emlegetik, mint egyfajta író-bohémet, kinek személye körül a mulatságos történetkék tucatjával villódzanak, s ezek a történetek talán mulatságosabbak és érdekesebbek, mint műve. A valóságban Krúdy legkomolyabb íróink egyike. Minden egyes sora ugyanabból az anyagból készült - nagy szó ez, mert rengeteget írt, talán száz kötetet is -, s ez az anyag a színtiszta, időtlen irodalom. Nem, bizonyosan nem "cselekményes" író: Krúdy műveiben a cselekmény az író lelkének áradása. Nincs egy fáradt sora, balkezes hasonlata. A holdról ír vagy egy kéményről, egy bolond nőről vagy a tárgyakról, melyek az emberélet útján kallódnak, a babonákról, az emberek rögeszméiről, a férfiak és nők öncsalásáról és hazugságairól: mindig az igazat mondja, oly kísérteties tudással, tárgyismerettel, mintha valamilyen képtelen lexikon címszavait magyarázná. Amit megérint, varázsosan tündökölni kezd. Az út szélén egy eldobott, kitaposott sarut lát: s mintha az emberi élet végső jelképét észlelné és magyarázná. Egy nő kacsát süt kedvesének: az élet egyszerűségéről és bonyolultságáról nem lehet többet mondani. Olyan írói anyaggal rendelkezett, mint a legnagyobbak. Értesültsége, a világ és az emberek dolgairól szerzett ismereteinek bősége elképesztő. Varázsló élt közöttünk, benézett a kéményeken át, dörmögve ténfergett a holdfényben, s mindent tudott rólunk, élőkről és holtakról, mindent. Élvezzétek és csodáljátok.
Arra gondolok, olvasás közben, milyen boldog lehet egy nemzet, melynek ilyen nagy írója van! Kisebb nemzetek jogos elégültséggel bizonyíthatnák az élethez való jogukat ilyen rangú és jelentőségű író jogcímén. A magyar irodalom egymagában jogcím a világ népei között a magyarság létezéséhez. Krúdy műve úgy emelkedik az időben, mint egy időtlen, titokzatos anyagból faragott szobor. Egy napon megértik, hogy a legnagyobb volt, a legnagyobb írók és a legjobb magyarok egyike.
Drága Szindbád!... Mesélj! Még! Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét felkötötték? De hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam; csak nem tudtam ilyen jól megmondani.
Kelecsényi László
HOL (NEM) JÁRT KRÚDY GYULA?
Ha hinni lehet a forrásoknak, Krúdy Gyula ki nem tette a lábát az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területéről. Járt Fiumében, Bécsben és környékén, a Felvidéken, a Máramarosi havasokban, de már a viszonylag közeli Prágába postán küldözgette az írásait. A fővárosba is csak a Millennium évében költözött, addig – talán – csak látogatóban járt Budapesten.
Így tudtuk mindezt mostanáig. Ám hogy megjelent a nemrég indult összkiadás fiatalkori elbeszéléseket tartalmazó két kötete, majd kisvártatva a kamaszkori publicisztikák, telis-tele az első közlés óta ismeretlen (értsd: a kutatók által is olvasatlan) írásokkal, meglehet, felül kell bírálnunk bevezetőben tett állításunkat. Lehet, hogy mégiscsak, mégpedig igen korán, kimerészkedett a Monarchia területéről, s az sem tartozik a lehetetlenségek sorába, hogy jóval korábban időzött, nem is egy-két napot Pesten. Az alábbi írás afféle oknyomozó olvasás kíván lenni, hogy valamivel közelebb juthassunk a címben feltett kérdés(ek) megválaszolásához.
Előzetesen összegezni kell, hogy eddigi tudásunk szerint merre járt, hová utazott, hol tartózkodott rövidebb vagy hosszabb ideig élete ötvennégy és fél esztendeje alatt. Feltehetőleg már az 1885-ös Országos Kiállítás és Vásár alkalmából – talán először – járt a fővárosban az édesapjával (vö. A magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. In: A tegnapok ködlovagjai. Tevan kiadás, 1925. 124–125.). Ugyancsak ebben az esztendőben, azaz 1885-ben Balatonfüreden is időzött. Itt sem egyedül, hanem családostul. A Nagyvendéglőben laktak, erről tanúskodik a vendégek névsora, mely szerint összesen nyolc személy szállt meg – apa, anya, gyerekek és egy magukkal vitt cseléd – a divatos fürdőhelyen. Praznovszky Mihály tette közzé ezt a nemrég felbukkant érdekes és új életrajzi tényt (Adalékok Krúdy dunántúliságához.Irodalomtörténet, 2006. 4. szám, 647.), hivatkozva arra, hogy írónk sorrendben második publikációja (Temetőben. Szabolcsi Szabad Sajtó, 1893. július 23.) a balatonfüredi Anna-bálon játszódik.
Úgyszintén a nyolcvanas években többször nyaralt Várpalotán, Radicsnénál, atyai nagyanyjánál. 1887 szeptemberétől 1888 júniusáig Szatmáron tanult, az algimnázium első tanévét végezte ott. Mivel szülei, elsősorban édesatyja, a módos ügyvéd, nem volt(ak) elégedett(ek) elsőszülöttjük tanulmányi eredményével, a következő három esztendőre (1888–1891 között) Podolinba küldték az ottani kegyesrendi gimnáziumba. Ez idő alatt megfordulhatott több környező településen. 1894 szeptemberében, mikor már javában írta és küldözgette cikkeit, nemcsak a helyi, megyei újságoknak, hanem Nyíregyházától távol eső vidékekre (pl.Orsova), meg kellett fordulnia a nagy port felverő tuzséri tragédia színterén, ahonnét egy fővárosi lapnak írt tudósítást a még érettségi bizonyítvánnyal sem rendelkező újdondász (évtizeddel később egy elfelejtett kisregényében – Kék láng – is megírta a kókler hipnotizőr által másvilágra küldött úrilány históriáját). Ugyanebben az évben hírlapírónak szegődött, pontosabban szökött, Debrecenbe, ahonnét csak hathatós atyai nyomásra, illetve kedves tanára biztatására tért vissza Nyíregyházára, maturálni. Ez év nyarán megfordult Losoncon: atyai nagybátyja családjánál nyaralt (forrás Krúdy Pál: Epizódok Krúdy Gyula életéből. Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve, 1960–61. 145–148.).
1895 szeptemberétől mondhatni ellenőrzött útja volt a süvölvény írónak. Három hónapig a Debreceni Ellenőr munkatársa. December 8-án már Nagyváradon találjuk, ahol mintegy fél esztendeig koptatta inkább a kávéházak, semmint a szerkesztőség ülőalkalmatosságait. Utána irány Budapest. Bejelentett és be nem jelentett lakóhelyeinek se szeri, se száma. Eleinte egy rokon, Radics cipészmester Párizsi utcai műhelyében üldögélt, majd az iparos nagybácsi Gyep (ma: Thaly Kálmán) utcai otthonában húzta meg magát. Aztán hónapos szobák sora következett. A források ellentmondásosak: ahol a címjegyzék szerint be volt jelentve, azt sosem említi írásaiban, viszont odaköltötte magát Szendrey Júlia egykori Zerge utcai házába, és Szinnyeinek küldött önéletrajzát olyan helyről (Vas utca 19.) címezte, amelyről nem tud a vaskos és alapos adattár. Igazából mindegy is, mert ettől fogva vizsgálódásunk számára az a fontos, hová utazott Krúdy Pestről.
Hogy 1900 decemberében a váci államfogház lakója volt egy korábbi párbajvétségért, ez szempontunkból érdektelen. Felvidék, Arad, Szeged, Balatonfüred – a külhon sem hiányzik: az 1905-ös farsang időszakában Bécs vendége, riportúton van ott – Ferenc József épp akkor találkozott Kossuth Lajos fiával. 1913 nyarán egy dalmáciai szigeten nyaralhatott volna egyik nővére és annak férje társaságában. Két nap múltán visszaszökött Pestre.
Sorolhatnánk hosszasan, hol fordult meg bizonyíthatóan Krúdy Gyula. Például Késmárkon: ezt tanúsítja Hunyady Sándor emlékezése, aki az első világháború éveiben tett kalandos utazásuk krónikáját lejegyezte (Családi album. In: Razzia az „Arany Sas”-ban. Szépirodalmi, 1976. 355–363.). Levelek igazolják helyváltoztatásait, vagy újságcikkek, melyek nem születtek volna meg, ha nem jár arrafelé. Élete nagy fordulatát, új szerelmét is egy Pesten kívüli, siófoki idillnek köszönhette, és ennek az új szerelemnek a hatására írta vagy inkább költötte egyik legpoétikusabb szerelmi históriáját (Az útitárs) Kisőrsön, egy eldugott helyen, a Balaton-felvidéken.
Sokat tudunk írónk útjairól, de nem mindent. Most pedig szembe kellett néznünk azzal a ténnyel (vagy vélekedéssel), hogy Krúdy olyan helyeken és oly időpontokban járt, amiről nemhogy tudomásunk nem volt, de kétkedéssel fogadtuk volna, ha valaki ezt állítja. De az írás (novella, publicisztika) elég meggyőző bizonyíték. Vagy mégsem?
Budapest
Művei összkiadásának Bezeczky Gábor szerkesztésében megjelent, rövid prózákat tartalmazó kötete (Publicisztikai írások 1., Krúdy Gyula összegyűjtött művei 7. Kalligram, 2007) az író fővárosba jöttének eddig tudott pontos időpontját kezdi ki. A dátum, jegyezzük meg jól, 1894. október 8. A tizenhatodik születésnapja felé közeledő nyíregyházi gimnazista ekkor éppen Debrecenben tartózkodott. Pontosabban oda szökött hazulról, s beállt hírlapírónak az Ellenőrhöz. Az olvasó azt hihetné, hogy akkor majd színes tárcákat, friss tudósításokat körmöl a cívisváros mindennapjairól. Persze, azt is. Ám amit az említett napon olvasni lehet tőle a lapban, az egy budapesti úti élményeket soroló kétrészes írás. (Fővárosi képek. I. Budapest hajnalban, II. A redakciók titkaiból. In: KGYÖM, id. kiad. 145–149.) A lámpaoltogatók hosszú rudakkal járják a hajnali utcákat. A laza erkölcsű népség ilyenkor tart hazafelé éjszakai mulatozásából. A Kerepesi úton hosszú sorban állnak a bérkocsik. Valaki futva menekül a nagy csizmáiban botorkáló rendőr elől. Pékek, milimárik, azaz tejesasszonyok hajtanak végig az utcákon. És így tovább. A cikk első része tökéletes életkép az ébredő fővárosról. Csak olyasvalaki írhatta, aki nem csak egy éjszakát töltött vendégként valamilyen olcsó pesti panzióban. De ha csak egyetlen napi élmény is ez a beszámoló, akkor is megdől az életrajzi adat, hogy Krúdy Gyula a Millennium évében jött Budapestre. A folytatás, a cikk második része, egy szerkesztőségi életről szóló tudósítás végképp meggyőz arról, hogy a tollforgató a helyszínen s nem csak egy napon keresztül figyelte a „redakciók titkait”.
Ha csak ez az egyetlen sajtóközlemény bizonytalanítana el, még meg lehetne magyarázni valamiképp, hogy talán debreceni élményeit transzponálta Budapestre, hogy járatos kollégák szavait hallgatta ki s vetette papírra valós élmények híján. Ám az ekkori, sőt, korábbi írásai is tele vannak fővárosi élményekre utaló részletekkel. Futólag tekintsük át, hol járt Krúdy Pesten – képzeletében vagy valóságosan.
„A Calvin téri szobornál találkoztunk először a múlt télen. [...] A bedeszkázott Danubiust néztük mind a ketten.” (A jó barát. Orsova, 1893. december 10.)
„Ilyen világot éltek a Régiposta utcában.” (Thewr Ádám. Orsova, 1893. december 24.)
Budapesti kávéházakban játszódik a Festék alatt című novella (Orsova, 1894. január 28.), fővárosi szerkesztőségekben a Muzslai Kamélia (Orsova, 1894. február 18.–március 11.).
Pontos helyismeretről tanúskodik a Dal arról a bizonyos szőke művésznőről: „a nyári hónapokban sok minden történik olyan, mi például télen nem adja elé magát. Így: a Krisztina városi [sic!] és a Városligeti színkör ilyenkor minden este az opera és a nemzeti színház [sic!] közönségében gyönyörködik…” (Orsova, 1894. március 25.)
Rókus Kórház, Koronaherceg utca, Zöldfa utca emlegetett helyszínek a Dal az utcáról történetében (Orsova, 1894. április 1.).
Városmajor, Városliget, Margitsziget – itt játszódik a Tavaszi történet (Kisvárdai Lapok, 1894. április 15.).
Ezek csak ízelítők, hosszan lehetne folytatni a fővárosi témájú elbeszélések sorát. Felbukkan a Pesti Napló, a Pester Lloyd szerkesztősége, az Otthon-kör – az újságírói élet színterei. Szó esik a Lipótvárosról, a Stefánia útról, az Erzsébet térről. Mindez az 1894-es esztendőben, amelynek őszén szökött Krúdy Gyula Debrecenbe. Honnan vette itteni tudását, ismereteit? Maga elé terített egy Budapest-térképet, és szorgosan lemásolta az utcaneveket? Ugye, képtelenül hangzik. Informátora volt a fővárosban, aki a pesti élet szokásaiba beavatta? Hallomásból nem lehet efféle, valós tapasztalatokról tanúskodó szövegeket formálni. Különben is maga mondja, illetve írja, mint az éjszaka kiélt lovagja a következő sorokat: „Míg odafönn Babylonban éltem, a gázfényes éjszakák zajos csendjében gyakran elfogott a vágy a vidék után.” (Éjszakák. Képes Családi Lapok, 1894. szeptember 2.) Haza fogok menni, írja az elbeszélés utolsó mondatában. Mi pedig törhetjük a fejünket, ugyanis úgy tudtuk eddig, hogy a főváros babiloni forgatagából a szülői házba vágyódó író a közlemény dátuma után nem sokkal Debrecenbe indult.
Teljes érzelmi és biográfiai zűrzavar.
Ahelyett, hogy úrrá lehetnénk rajta, újabb problémahalmazt kell az olvasókra zúdítani.
Párizs
Krúdy soha nem járt Párizsban. Bár említés történik egy lehetséges egyetemi tanulásról a Sorbonne-on, sőt, egy önéletrajzában fel is tünteti ennek tényét. „Tanulmányokat a párisi Sorbonne-ban tett. Már fiatal korában sokat utazott. Bejárta Angliát, Franciaországot és Sveizot.” (Sic!) (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár. Fol. Hung. 900. – Publikálva: Születtem… Magyar írók életrajzai. Palatinus, 1999. 213.) Ebben az 1899. október 13-án keltezett, a lexikográfus Szinnyei Józsefnek küldött levélben harmadik személyben ír magáról, és mellesleg ráírja a kéziratra: „részben hazugság”. Mi is tudjuk, hogy nem járt Párizsban egyetemre. A legenda, a ma már ellenőrizhetetlen emlék viszont él: Krúdy kapott pénzt erre a célra, vagy az édesapjától, vagy a székesfőváros ösztöndíja adott volna lehetőséget az utazásra. Akárkitől származott is az összeg – a kártyaasztalon végezte. Csathó Kálmán számol be az esetről.
„A hajdani, híres Somossy orfeum éjjeli kávéházában láttam először. Rózsahegyi Kálmán figyelmeztetett rá:
– Ott ül az ablaknál Krúdy Gyula Nagy Endrével. Holnap reggel kellett volna Párizsba utaznia, de azt a kétezer korona ösztöndíjat, amit erre az útra kapott, elkártyázta tegnap éjjel az utolsó fillérig.
– Borzasztó! – szörnyülködtem el, mert mint afféle szolid családgyermek, olyasmit éreztem, mintha idegen pénzt játszott volna el, vagy legalábbis a hazulról kapott tandíjat. – Mit fog már most csinálni?
– Semmit. Nem megy Párizsba. Legfeljebb ha egyszer a kártyán nyerni talál…” (In: Írótársak között. Szépirodalmi, 1965. 251.)
Az érettségi vizsgára épp hogy rákényszerített fiatalember tehát nem ment a Sorbonne-ra tanulni.Viszont odaálmodta magát. Még nincs tizenöt éves, még el sem szökött Debrecenbe, de egy novellájában a francia fővárosról ír. A színházban a Fra Diavolót játsszák, az asszonyok ékszerei a Palais Royal helyiségeiből származnak, az urak előadás után egy Café Chantonba mennek, mások vendéglőbe. „Magam is ilyen helyretartottam”, írja bele önmagát a Színház után rövid prózájába (KGYÖM 3. kötet, Kalligram, 2005. 16.). Az első közlés időpontja: 1893. augusztus 10. – a megjelenés helye: Nyíregyházi Hírlap. Írás közben azért leleplezi magát. A korzózók „a vén Redout előtt a kioszkban” tartanak pihenőt. Nyilván a Hangliról van szó, a Vigadó előtti vendéglőről, ahol Krúdy esetleg járt az édesatyjával, vagy nem. Párizs tehát mintha Pesten lenne.
„Párisban [sic!] mászkáltam a nyáron.” (Uo. 121.) Így folytatódik a füllentéssorozat.A Boulevard történet1894 tavaszán lát nyomdafestéket folytatásokban az Orsova című lapban. A messziről kéziratot küldő szerzőnek nagyobbat szabad hazudnia? Hallgassuk a nyíregyházi suhancot: „Hamar elteltem Párissal. Megcsömörlöttem a képektől és a szobroktól és épületektől, melyeket első helyen szokott felemlíteni a Baëdecker. Eléggé kimulattam magam a Louvre kincsein, a Múzeumnak és egyéb képtárak bámulásában. A Napóleon-szobrot utasítás szerint másfél óráig néztem, Theatre Française faragványait szintén. Megvizsgáltam tüzetesen egynéhány utca kövezetét, melyek a monda szerint a legutolsó barikádharcnál igen fontos szerepet játszottak. Csodálkoztam a Sorbonne kapusának a süvegén, mely szakértők szerint igazi műkincs, kinevettem magam egy esztendőre a Montmartre komédiásain, [...] Egy szóval megnéztem minden megnézhetőt, és úgy tapasztaltam, hogy az egészen mindegy, akár Párisban, akár Budapesten lopja valaki az időt.” (Uo. 123.) Aztán Zolára hivatkozik, amikor grisette-ek lépnek be a kávéházba. Olcsó romantikájú szerelmi história bomlik ki a lapokon. A főszereplőnek, egyszersmind első személyű elbeszélőnek, kölcsönkönyvtári (Dumas, Murger, Ohnet) lapokról ismerős, flörtnél több, szerelemnél kevesebb liezonja alakul ki egy „rosszleánnyal”. A történet – ahogy illik, kamaszkori olvasmányélmények alapján – természetesen rossz véget ér. Mi pedig törhetjük a fejünket, mint Krúdy ifjúkori írásainak olvastán nemegyszer, zseniális mesélővel van-e dolgunk, vagy netán súlyosan hiányosak róla szerzett biográfiai ismereteink?
Itália
Ugyancsak a szerelem szárnyán röppenünk az olasz félszigetre. „Nápolyból mentem az örök Rómába.” Ez a Csendes délutánok szemet szúró mondata (uo. 57.) szintén az Orsova lapjairól (1894. január 7.). Itt ismerkedik meg a vonatúton a lengyel lánnyal, akit gondjaiba vesz, és hazavisz a hideg Lengyelországba. A novella elbeszélője bejárja a kontinenst az Adriától a Balti-tengerig – míg a kézirat Nyíregyházáról Orsovára tart. (A történelmi Magyarország egyik legdélebbi kisvárosának lapjáról és Krúdy ottani szerepléséről bővebben lehet olvasni Szatmáry-Horváth Anna: Krúdy Gyula az Orsovánál című dolgozatában,Irodalomtörténet, 2006. 2. szám, 174–188.)
A következő itáliai témájú írását már szülővárosában publikálja (A digue románca. Nyíregyházi Hírlap, 1894. november 8.). Velence–Szicília–Párizs, ez az ifjú író útiránya. A lagúnák vidékén járt a múlt esztendőben – azaz 15 évesen – közli velünk, megelőlegezve a modern irodalomtudomány alapvető kérdését: ki beszél tulajdonképp az elbeszélésben? Napokon át hever a tengerparti meleg homokban, Messinában, és a kalábriai tengeri ragadozó madarak röptét figyeli. És itt esik meg a találkozás az újabb nagy Ő-vel. Fura neve van a hölgynek (erről a személyről nem derül ki pontosan, melyik nemhez tartozik, csak a keresztneve végződése árulkodó). Françoise Gypnek hívják, aki mellesleg író, akit már a „redakcionális élet” tönkretett. Fura egybeesés: Gyp – álnév. A XIX. század végén nálunk is megjelentek De Martel, született Mirabeau grófnő szellemes párbeszédekkel sziporkázó írásai. Krúdy az ő álnevét adta kölcsön a románc hős(nőj)ének, kibe az elbeszélő-főszereplő beleszeret. Az „Etna felszálló fehér füstje, mint sűrű, fehér pára lebegett a ragyogó kék égen”. Így búcsúzunk a szereplőktől, de nem a szerzőtől, akit leleplez egy apró geográfiai járatlanság. Elbeszélőnk a kalábriai tengerparton heverészik, s bámulja a tengerszoros túloldalán elterülő messinai várfokot. Aztán pár sorral alább, anélkül, hogy helyet változtatna, átúszná vagy -hajózná a tengert, már a szárazföldön elterülő Reggio falait szemléli. Jobban kellett volna figyelnie földrajzórán a merész írósüvölvénynek!
Még egyszer felbukkan Róma a korai novellákban. Az Emberek alaphelyzete – finoman szólva – fiktív. Már a novella első mondata ironikus: „Ma hajnalban, úgy féltizenkettő felé valaki betört a szobámba.”(Debreceni Ellenőr, 1895. november 21.) Samut, a jövevényt az elbeszélő „vagy tíz esztendő előtt” ismerte meg egy dunai gőzhajón. Egyenesen Rómából toppan be a történetbe, „a honból, hol a citrom virágzik” (a legelkoptatottabb Goethe-idézet), és hírt hoz az elbeszélő régebbi szerelméről, aki épp az Örök Városban bolondítja a férfinépet.
Titkok és/vagy füllentések
De ki bolondít minket, olvasókat? Higgyük el, hogy a jogilag kiskorú, ámbár szellemileg koraérett írópalánta még érettségi vizsgája előtt bejárta fél Európát (nem beszélve Budapestről)? Ott sétált a párizsi boulevard-okon, az itáliai tengerparton időzött, sőt, járt már Münchenben (Az „Öreg” meséiből. Orsova, 1895. március), voltak fiumei élményei (Ákácvirágok. Ugocsa, 1895. január 6., valamint A népszerűtlenség gyönyöre.Debreceni Ellenőr, 1896. március 23.), és nem az útikönyvek tényanyaga alapján emlegeti Nizzát (LevélMary kisasszonyról. Szabadság, 1896. március 1.). Honnan lett volna minderre pénze? Egyedül utazgatott? Szökött otthonról – híres debreceni szökése előtt a kontinenst járta? Lehetetlenség. El-eltűnt ugyan otthonról napokra, még gimnáziumi tanuló korában, de azok a kiruccanások legföljebb a sóstói vadvizekig vezettek, s korai duhajkodásának mentorai, a két nyírségi bohém (Kálnay László és Dálnoky Gaál Gyula) előbb-utóbb hazaszállította őt. Vagy azt gondoljuk inkább, hogy egy körmönfont füllentővel van dolgunk, aki mások elbeszélései, utazási kalauzok leírásai és a fantáziája alapján odaálmodja magát azokra a helyekre, amelyekről ír. A róla szóló kötetekből, monográfiákból alig tudunk meg valamit erről az időszakáról. Katona Béla annyit említ, hogy „nagyobb utazást tehetett apjával, utazásairól azonban semmi közelebbit nem tudunk”. (Krúdy Gyula pályakezdése. Akadémiai Kiadó, 1971. 110.) Ellene mond ennek a tény, hogy sem 1894, sem 1895 nyarán nincs nagyobb lyuk a megjelenési jegyzékében, július-augusztusban folyamatosan napvilágot látnak írásai Nyíregyházán, Debrecenben, Budapesten. Ha apjával nagyobb külhoni uta(ka)t tett, annak 1893 nyarán kellett történnie.
Egy korai önéletrajzában viszont megerősíti az utazás tényét. Szinnyei Józsefnek írt másik, 1899-es levelében a következő mondat áll. „A nyári szünidei hónapokban pedig külföldi utazásokat tettem édesatyámmal.” (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Fol. Hung. 900. – publikálva: Születtem… Magyar írók önéletrajzai. Id. kiad. 211.) Ha igaz a megjegyzés, mindenre megvan a magyarázat. Ám ha kétkedéssel fogadjuk is a szavait, valamilyen alapja lehet ennek a megállapításnak. Tehát az édesatyjával utazott ide-oda, ha nem olyan sok helyre is, s nem oly hosszú időre, mint írásaiban. Márai Sándor is említ ilyesmit, még ha szavait nem vehetjük is készpénznek, mert regényszövegben olvassuk. „Szindbád egyszer látta csak a tengert, máskülönben nem járt soha külországokban. A tengerhez atyja vitte le; Szindbád zsenge gyermek volt még, s örökké őrizte a kékeszöld végtelenség emlékét, őrizte emlékét a pillanatnak, mikor megpillantotta a fiumei móló végében a szent és örök tájat, a tenger néma tájait. Természetesen a magyar tengert látta, egyszer és utolszor életében, Szindbád; másféle vizek soha nem érdekelték. A külországokról csak a képeslapokban olvasott, mert azt tartotta, hogy úriember ne menjen idegenbe, ahol gyanúsak a borok, ismeretlen összetétellel készülnek az étkek, s érthetetlen nyelven hazudnak a nők.”(Szindbád hazamegy. Újváry Griff Verlag, München, 1979. 136–137.) És az írók? Ugyan mibe kerül egy valamirevaló tollforgatónak odaálmodnia magát az antik Róma világába (Titus Livius inkognitóban), az erdélyi havasokban játszódó szerelmi drámát költeni (Tragédia a havason), vagy ki tudja, honnét vett háborús élményeket megírni (Ágyúszó; mindhárom novella: KGYÖM 4. Elbeszélések 2. Kalligram, 2005). Továbbá hazai tudósításainak forrásán is el kell gondolkodnunk: Kossuth temetéséről, a jászberényi rendőrsztrájkról, hódmezővásárhelyi munkástüntetésről közvetlen vagy – finoman szólva – közvetett tapasztalatok alapján írt cikkeiben (melyek a Bezeczky Gábor által szerkesztett, még sajtó alatt lévő következő publicisztikai kötetben találhatók).
Csakis abban lehetünk biztosak, hogy a későbbi időkben, a Budapestre kerülése utáni években Krúdy valóban csak a Monarchia területén utazgatott, és közismertsége idején tényleg nem járt se Párizsban, se Rómában, csak Bécsben és környékén, no meg a Felvidéken és Erdélyben. De az 1880/90-es évek szolgáltak olyan meglepetésekkel, melyek átírják a pályakezdő író életrajzát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése